Valószínűleg már mindannyian hallottunk arról — ha csak futólag is — hogy az elme kihat a testre. Némelyek ugyanis már attól is jobban lesznek, ha (tévesen) azt hiszik, hogy gyógyszert kapnak.
Mikor cukortablettát nyeletnek velük egy-egy kísérlet kontrollcsoportjában, javulásukat placebohatásnak nevezi az orvostudomány.
Rob Williams, a PSYCH-K energiagyógyításon alapuló lélektani terápiájának kidolgozója helyesebbnek véli az „észleleti hatás” kifejezést., barátja Dr. Bruce Goldberg neves író, pedig „hithatásnak” nevezi, hangsúlyozva, hogy akár téves észleleteink is hatással lehetnek viselkedésünkre és szervezetünkre.
Ez a hatás a test-tudat kölcsönviszony bámulatos gyógyító képességeit igazolja. A hagyományos orvostudomány ugyanakkor rövid úton elintézi a kizárólag lelki alapú placebohatást, s rossz esetben kuruzslókról, jó esetben hiszékeny páciensekről beszél.
A tankönyvek szintén sietve letudják ezt a kérdést, hogy azután rátérjenek a modern orvostudomány olyan korszerű eszközeire, amilyenek a gyógyszerek és a sebészet. Pedig óriásit tévednek.
A placebohatás jóval behatóbb figyelmet érdemel, az orvosképzésnek figyelnie kellene a gyógyulás belső erőforrásaira. Az orvosoknak nem lenne szabad semmibe venniük elménk hatalmát, nem volna szabad alávalóbbnak tartaniuk a piruláknál és a szikénél.
Le kellene mondaniuk ama tévképzetről, hogy a szervezet eredendően ostoba, vak anyag, s külső beavatkozásra van szükségünk egészségünk helyreállítása érdekében.
A placebohatással a kutatás fő vonalának kellene foglalkoznia, jókora pénzeket mozgósítva.
Ha a kutatóorvosok rájönnének, miként hasznosítsák e különös jelenséget, hatásos, energiaalapú és mellékhatás nélküli gyógyeszközhöz juttatnák az orvoslást.
Az energiagyógyítók azt állítják, ők máris birtokában vannak ennek a csodafegyvernek. Minél többet megtudunk a placebohatás működési mechanizmusáról, annál inkább fel tudjuk majd használni az orvosi gyakorlatban.
Az elme szerepének firtatását nem csupán a dogmatikus gondolkodás okán, hanem anyagi megfontolásokból hanyagolta el eddig az orvostudomány. Mert hiszen, ha az elme képes egymagában gyógyítani, ugyan mi szükség akkor doktorokra, vagy ami ennél is fontosabb, gyógyszerekre?
Több hír is szólt arról arról a közelmúltban, hogy a gyógyszergyárak ki kívánják küszöbölni a tesztelés folyamatából a placebohatást mutató kontrollcsoportokat. Nyilván zavarja őket, hogy a cukortabletta ugyanolyan hatásos lehet, mint az összekotyvasztott, méregdrága gyógyszerek.
Váltig bizonygatják persze, hogy így is megbízható eredményekhez jutnak a drogok hatékonyságáról, s továbbra sem árulnak hatástalan pirulát. Ennek az arcátlan eljárásnak a célja magáért beszél: ha nem tudsz túltenni a placebón, egyszerűen szabadulj meg a vetélytárstól!
Ez a vakság azért is szembeszökő, mert az orvostudomány története sokak szerint nem egyéb a placebohatások egymásutánjánál.
A múltban az orvoslás nem rendelkezett megfelelő eszközökkel a betegségek leküzdésére. Nem is olyan régen még bevett eljárásnak számított az érvágás, a sebek arzénes kezelése, sőt, mint általános csodaszer, a csörgőkígyóolaj.
A mindenkori páciensek — konzervatív számítással a népesség egyharmada — persze mindezt bevették, és jobban lettek tőle. Napjainkban ugyanígy megteszi a magáét a fehér köpeny, akár cukortabletta jár mellé, akár gyógyszer.
Noha a placebohatás mikéntjére jószerével nem kérdez rá az orvostudomány, újabban több neves kutató foglalkozik e problémával. Eredményeik szerint nem csupán ósdinak mondott 19. századi gyógymódokat írhatunk a placebo számlájára, de a modern orvostudomány nem egy csodafegyverét, többek között sebészi eljárásokat is.
A Baylor School of Medicine 2002-ben a New England Jour-nal of Medicine hasábjain értékelte a súlyos térdfájdalmakkal küszködők sebészi beavatkozásának eredményeit (Moseley és mtsai 2002). A kísérletsorozat vezetője, Dr. Bruce Moseley csöppet sem kételkedett abban, hogy a térdműtét használt betegeinek: „Minden jó sebész tudja, hogy a sebészetben nem létezik placebohatás.”
Mégis érdekelte, a beavatkozás mely részlete hozott javulást. A kísérletben ezért három csoportra osztotta a pácienseket. Az egyik csoportnál megnyirbálta a sérült porckorongot, a másiknál átmosta a térdízületet, eltávolítva onnan a gyulladást kiváltó anyagot. Mindkét eljárás megszokottnak számít az ízületi gyulladások kezelésében.
A harmadik csoportot azonban nem műtötték meg. A betegeket elaltatták ugyan, és a három szokásos metszést is megejtették a bőrön, egyéb azon nem történt. Arról azonban nem feledkeztek meg, hogy sós víz áramoltatásával keltsenek a térd átmosásához hasonló hanghatást az elaltatott páciensek mellett.
Negyven perc elteltével Moseley összevarrta a bemetszést. Mindhárom csoport ugyanabban a műtét utáni ellátásban részesült, amelyhez gyógytorna is tartozott. Az eredmények meghökkentőek voltak.
Hogy a műtöttek jobban lettek, abban még nincsen semmi meglepő.
Csakhogy a placebocsoport is ugyanúgy javult, mint a másik kettő!
Dacára annak, hogy évente hatszázötvenezer beteget műtenek térdízületi gyulladással, fejenként nagyjából ötezer dollárért, az eredmények nem voltak kétségesek Moseley szemében:
„A javulásnak semmi köze nem volt sebészi képességeimhez. A beavatkozás egyedüli haszna ezeknél a betegeknél a placebohatás volt.”
A kísérletsorozatról a televízió is beszámolt. Képeket láthattunk a placebocsoport sétálgató és kosárlabdázó tagjairól, amit pedig a műtét előtt elképzelhetetlennek tartottak. Két évig nem is tudták meg, hogy nem végezték el rajtuk a beavatkozást.
Egyikük, Tim Perez, aki korábban bottal járt, ma együtt kosarazik az unokáival. Nyilatkozott is a Discovery Health Channel-nek, mely így hangzik:
„Ebben a világban minden lehetséges, ha az emberben elég erős az elhatározás. Ma már tudom, hogy az elme csodákra képes.”
Vizsgálatok bizonyítják, hogy a placebohatás olyan betegségek kezelésében is bevált, mint az asztma vagy a Parkinson-kór. A leginkább mégis a depresszió gyógyításában vezet. Olyannyira, hogy Walter Brown, a Brown University School of Medicine pszichiátere egyenesen placebotablettákat javasol enyhe vagy mérsékelt depresszióban szenvedő betegek bevezető kezelésére.
Megmondják nekik, hogy a tablettának nincs hatásos alkotórésze, mégis hatni fog. Érdekes, hogy a hatás még ebben az esetben sem marad el!
A fentiekkel egybehangzó az Egyesült Államok egészségügyi és humán szolgálati osztályának jelentése. Eszerint a súlyos depressziósok fele javult, amennyiben gyógyszerezték őket; s 32 százaléka, ha placebót kaptak.
Az utóbbiak közül sokan biztosra vették, hogy valódi gyógyszert vettek be, mivel észlelni vélték magukon e gyógyszerek mellékhatásait. A placebohatás olyan jelentős, hogy egyesek élesen bírálják a 8,2 milliárd dollár forgalmú antidepresszáns ipart, amiért feltupírozza termékei hatékonyságát.
Az Amerikai Pszichológusok Szervezetének lapja, a Prevention and Treatment (Megelőzés és Kezelés) hasábjain 2002-ben megjelent Irving Kirschnek, a Connecticuti Egyetem professzorának egy cikke „The emperor’s new drugs” (A császár új gyógyszerei) címmel, amely azt állítja, hogy a klinikai mérések szerint az antidepresszánsok hatásának 80 százaléka tulajdonítható placebohatásnak.
A szerzőnek az információ szabadságáról rendelkező 2001-es törvényhez kellett folyamodnia, hogy hozzáférjen a vezető antidepresszánsok klinikai hatásait kipróbáló vizsgálatok eredményeihez, melyeket addig az Élelmezési és Gyógyszerigazgatóság eltitkolt a nyilvánosság elől.
Ezek szerint a hat vezető antidepresszáns az esetek több mint felében nem múlta felül a placebóként alkalmazott cukortabletta hatását.
Így beszélt erről Kirsch a Discovery Health Channelnek adott interjújában:
„A drogok és a placebo hatása közti eltérés nem volt nagyobb kettőnél az ötventől hatvan pontig terjedő klinikai skálán. Márpedig ez igen csekély különbség. Klinikailag úgyszólván elhanyagolható.”
Az antidepresszáns ipar másik érdekessége, hogy a gyógyszerek hatékonysága évről évre tovább javult. Az okok részben okos marketingpolitikának köszönhetők. Minél hangosabban ajnározták a hirdetések és a média az antidepresszáns sok csodával határos hatását, annál inkább hatottak.
Igen, a hit ragályos! Olyan világban élünk, amikor az emberek hisznek az antidepresszánsokban, és ez a hit meg is hozza a kívánt eredményt. Egy kaliforniai belsőépítész, Janis Schonfeld is részt vett abban az 1997-es klinikai kísérletsorozatban, amely az Effexor hatását mérte. Ő is ugyanúgy meglepődött, mint Perez, mikor megtudta, hogy placebót kapott.
A pirulák megszabadították az életét három évtizeden át megnyomorító letargiától, emellett a kísérlet alkalmával elvégzett CT-vizsgálat fokozott agyi aktivitást mutatott az előagy kéregállományában. Azaz nem csupán képzeletben javult az állapota.
Mikor tudatállapotunk megváltozik, ezzel együtt életfolyamataink is módosulnak.
Schonfeld emellett émelygést is tapasztalt, ami az Effexor közismert mellékhatása. Tipikusan azok közé a páciensek közé tartozik, akik el se hitték, hogy nem valódi gyógyszert kapnak, ő is úgy vélte, bizonyára a kutatók tévesztették el a címkéket.