Minden szülőnek van valami mumusa, amiről nem tudja, hogyan beszéljen a gyerekkel. Hogy ez mi, az azonban nagyon változatos. Van, akinek a szexuális felvilágosítástól kezd izzadni a tenyere, míg más azt mondja, addig jó, míg ez a legnagyobb problémánk, és nem kell betegségről, halálról beszélni.
Megint más akkor érzi nehéznek a témát, ha ütközni lát bizonyos szempontokat: szeretné, ha a gyerek tisztelné a tanítónőt, akit azonban ő sem tart sokra, mert buta. Aztán van az a helyzet, mikor szívesen lennénk őszinték a gyerekkel, csak félünk, hogy amit mondunk, olyan fülébe jut, akiébe nem kellene. Ha azt kérdi csemeténk, miért tántorgott olyan bizonytalanul Erzsi néni, nem lesz-e kellemetlenség abból, ha megmondjuk, hogy azért, mert alkoholista, és be volt rúgva?
Miért is rettegünk bizonyos kérdésektől? Úgy gondolom, alapvetően három oka van a félelmeknek. Az egyik, hogy nekünk magunknak nehéz a téma, zavarban vagyunk tőle, vagy bizonytalanok vagyunk, jók-e a válaszaink. Másik, hogy félünk, a gyermek számára túl terhes a téma. Ez az, mikor azt szeretnénk, hadd élvezze egy kicsit a gyerekkort a csemete, és ne kelljen ilyesmivel találkoznia. A harmadik, mikor valamilyen látszatot szeretnénk fenntartani. Például, hogy mi magunk sem vettük észre Erzsi néni alkoholizmusát.
Mikor mi vagyunk zavarban
A szexről kellene beszélni, de van, aki nemcsak a gyerekével nem társalgott erről, de a párjának is csak célozgatva, virágnyelven mondja, hogy mi esne neki jól, az orvosnál talán megkönnyebbülve használja a távolságtartást biztosító szakkifejezéseket. Mégis, természetesen és magabiztosan kellene beszélni a gyerekkel...
Miért is? Miért ne mondhatnánk, hogy ez fontos kérdés, és szeretnénk, ha beszélgetnénk róla, de egy kicsit mi magunk is zavarban vagyunk. Zavarban, mert a szex olyasmi, amiről ritkán, és kevesekkel beszélünk nyíltan, pedig mindenkit foglalkoztat, és mindenkinek vannak kérdései. Ha azzal kezdi a szülő, hogy bevallja, zavarban van, máris megszabadul attól a tehertől, hogy el kell játszania a fesztelent.
Kamaszkorhoz közelítő gyereknek azt is elmondhatja, nehéz igazán jó szavakat találni, mert megvannak a gyerekkori szavak, mint a punci és a kuki, de ezekben van valami gügyögős, és megvannak az orvosi és a trágár szavak, de egyik sem az igazi. Meg lehet egyezni a gyerekkel, hogy mik legyenek a közös szavaink, amiket így, hogy már nem kisgyerek, a legtermészetesebbnek érez ő és mi is.
Van, aki fél, hogy a gyerek olyasmire kérdez rá, ami a szülők szexuális életére vonatkozik, és nem szeretne rá válaszolni. Ettől azért nem kell félni, mert az is egyezség lehet a gyerekkel, a saját szexuális élete mindenkinek magánügye, amire bármikor mondhatja: erről már nem akarok beszélni. (Talán furcsa, hogy ezt a gyerekkel kapcsolatban kijelentjük, de neki is van fantáziája, felfedezi a testét, tehát igenis: a gyereknek is van szexuális élete.) Így a szülő is engedélyt kap rá, hogy mondhassa: ez már olyasmi, ami privát terület, erre nem szeretne válaszolni.
Súlyos témák...
Valaki súlyos beteg a családban, és a gyerek azt kérdezi, meg fog-e halni, aztán pedig azt kérdezi, ő és a szülei is meg fognak-e halni. Az alapszabályt mindig tartsuk szem előtt, de ez nem fog megoldani minden dilemmát. Az alapszabály, hogy őszintén és egyszerűen beszéljünk. De mi van akkor, ha bizonyos ponton túl vállalhatatlan az őszinteség? Rendben, meg tudjuk mondani, hogy egyszer mindenki meghal. Azt is, hogy a nagymama beteg, és nincs jól.
De mi a jó válasz arra, hogy a szülei meddig fognak élni? A gyerekek nem akarják kínozni magukat, inkább megnyugtatásra, mint a nyugtalanító bizonytalanság részleteire kíváncsiak, ezért nagy valószínűséggel elfogadják a választ, hogy „szeretnénk sokáig élni, hogy még a gyerekeidet, akár az ő gyerekeit is megismerhessük, és vigyázunk magunkra, mert fontos nekünk, hogy sokáig együtt legyünk”.
Felnőttként tudja az ember, hogy nem minden rajta múlik, de ennek megértése, elfogadása lassan, a növekedéssel együtt kis lépésekben, fokozatosan zajlik. A gyerek számára a szülők mindenhatók, és még ha akarnák, sem tudnák meggyőzni az ellenkezőjéről – de nem is kell, szükség van erre a hitre.
Amikor válaszolnánk, de mi van, ha más is megtudja
Visszatérve a tántorgó Erzsi nénire: eljön az az érettségi fok, mikor egyszerűen megkérhetjük a gyereket, ne mondja el neki, hogy tudja, gondjai vannak az ivással, mert az emberek szégyellik az ilyesmit, és azt szeretnék, ha mások nem vennék észre. Amíg olyan kicsi a gyerek, hogy nem jegyezné meg, mi ne mondjon vissza, választhatja a szülő azokat a válaszokat, amik igazak, de nélkülözik a legkényesebb szavakat. Rosszul van Erzsi néni, mert van egy betegsége, amiből nem tud kigyógyulni. Ez igaz, de kihagytuk a kifejezéseket, amik kínosan hatnának gyermekünk szájából másnap reggel a folyosón kiabálva, mint az alkoholista, iszik, részeg.
Amikor pedig a gyerek által szeretett, de nekünk ellenszenves tanítónéni kerül szóba, gondoljunk arra, kinek az érzése a fontosabb? Nem a mi tanítónőnk, és ha a gyerek szereti, valamit mégis jól kell, hogy csináljon. Ha mi, a felnőtt ízlésünkkel kifogásolnivalót találtunk benne, azzal nekünk kell megbirkóznunk.
Lehetnek olyan helyzetek, mikor kellemetlenség adódik az őszinteségből, de gondoljunk arra, mi fontosabb: a gyerekkel való kapcsolat, annak őszintesége, és az, hogy tudja a csemete, mindenről lehet beszélgetni, lényegesebb kell, hogy legyen, mint hogy sose kerüljünk kellemetlen helyzetbe senki előtt. A nyílt kommunikáció értékét pedig nem lehet túlbecsülni.
Cziglán Karolina pszichológus
Forrás: www.divany.hu
